20:38, utazom a 32-es buszon. Megállunk a Róbert Károly alatt. Felszáll egy apuka, nem hiszem, hogy sokkal idősebb, mint én, és egy 5 év körüli kislány. Leülnek, a kislány csacsogni kezd:
– Apu, miért füstöl az az autó?
– Azért, mert a gazdája nem vigyázott rá rendesen.
– és Apu, a miénk azért nem füstöl, mert Te vigyázol rá?
– igen, azért is.
A vidámpark mellé érünk.
– Apu, én szeretnék vidámparkba menni!
– Ha jó idő lesz, kijövünk, rendben? (valahogy látszik rajta, hogy tényleg ki fogja hozni a kicsit, és ez nem csak az a szokásos lerázó szöveg)
– Apu, és felülhetek mindenre?
– Olyanokra, amikre a kislányok is felülhetnek, persze.
Kis csönd, készülődnek, le is szálnak mindjárt. A kislány odafordul a sráchoz:
– Apu, szeretlek.
20:43, Amerikai út,leszállnak. 5 perc. Ennyi volt az egész.
Mindenem megvan, amit szeretnék. Sikeres vagyok a munkámban, javarészt a magánéletemben is, sok olyan dolgot megtehetek, amit mások nem, megvalósítom az álmaim, mégsem vagyok teljesen boldog.
Hiányoznak az ilyen 5 percek. Nagyon. Hiányzik Anna.
