Elkezdődött a tanév, én frissen operált térdemmel már elkezdtem finoman kocogni, hideg volt és nagyon magányosnak éreztem magam. A suli benevezett a 24 órás futásra, én imponálni akartam Neked, és kimentem a pályára. A járás is nehezen ment, mégis futni kezdtem. Nem jött a beigért váltás, közel két és fél órát futottam megállás nélkül.
A fáradtságot már nem is éreztem, égett a térdem, éreztem és tudtam, ezek után napokig nem fogok tudni rendesen járni, de nem érdekelt, hiszen ott voltál, és tudom, bármennyire is kerülted a tekintetem, minden körben aggódva figyelted, hogy bírom e még. Megjött a váltás, elindultunk a házatok felé, megengedted, hogy elkisérjelek.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak sántikáltam Melletted, lopva keresve az alkalmat, hogy a kezedhez érhessek. Beléptél az ajtón, visszanéztél, mintha várnál valamire, de mindketten tudtuk, nem szabad megtenni, nem szabad újra megtenni.
Elővettem a walkmant a táskámból, elindítottam. 90 perces kazetta, egyetlen szám volt rajta végtelenítve. Ott ültem reggelig, csak annyira mentem át a szemben lévő éjjelnappaliba, hogy elemet meg ennivalót vegyek. Ott ültem az ajtótokban és vártam. Máig sem értem, hogy mire.
Olyan jó volt bolondagyatlan módon ennyire szerelmesnek lenni ….
