Ellenfél csapat – Zsoltika csapat : 29-35. Megvertük a tavalyi második helyezettet 6 góllal, idegenben. Zsoltika lõtt hát gólt (vagyis én vertem meg õket), játszott kb. 45 percet. Az egész ott kezdõdött, hogy délelõtt felhívtak a csapattársak, hogy a demokratikus csapatkapitány választást én nyertem, gratulálnak, és legyek szives mostantól buzdító zenérõl is gondoskodni a buszra. Találós kérdés : mit fognak szerencsétlenek ezentúl minden úton hallgatni? 😀
Szóval, a felelõsség. Nem féltem-félek tõle sosem, de most azt éreztem-érzem, túl nagy az elvárás velem szemben. Jól ment a játék, de nem tudtam élvezni. A védõim egész meccsen mást sem csináltak, csak rugdosták a rossz térdem. Nem lehet paranoia, már-már undorító módon utaztak rám (ez az a csapat, akiknek elutasítottam az ajánlatát nemrég). Félek, hogy ezt (mármint a rossz térdem) minden ellenfél tudni fogja, és ha elkezdenek utazni rá, akkor nincs sok jövõm a pályán. Sosem tapasztaltam még ilyet. Féltem a pályán, de hajtott elõre a szenvedély. Kétségek vannak most bennem. Imádom a játékot, de …
Nyertünk. Mindenki gratulált mindenkinek, az edzõnk is meglepõdött, mennyire bejött minden taktikai elem, amit gyakoroltunk. Felnõtt mindenki a feladathoz, és ez olyan… olyan … úgyis értitek 😀
