Kicsit hűvös volt már, szeptember első hete, akkor kerültem az új iskolába. Anyuék nem tudtak elkisérni, Nagyi volt az, aki elvitt a kapuig. Neki is sietni kellett munkába, ezért ott hagyott, és mondta, kicsit várjak, nemsokára jönnek a többiek, lesz egy csomó ismerős is, a régi helyről meg a lakótelepről.
Ott álltam a lépcsőn, és vártam. Nem jött senki. Kezdtem kétségbe esni, mi lesz velem, ebbe a suliba nem is jár senki, biztosan elkavarták a helyet és nem is ide kellett volna jönnöm, és most aztán égszakadásföldindulás. Ott állt a kis Zsoltika a lépcsőn, és bizony pityeregni kezdett.
Gyerekhangokat hallottam kicsit messzebbről. A kiváncsiságom már akkor is sokkal nagyobb volt az önfegyelmemnél, ezért elindultam a kerítés mentén. Az épület mögött megláttam az udvaron rengeteg gyereket. Sietni kezdtem, és igen… ott a másik kapu. Nagyi nem tudta, hogy a régi hátsó bejáratot bezárták, ezért hagyott ott. Nagyon megkönnyebbültem.
Az első napok már csak ilyenek. Iskolában, munkahelyen, szerelemben, mindenhol. Ma „megvolt” az első hivatalos munkanapom az új cégnél. Egyenlőre kicsit döcögős, de a feladat izgalmas, és a kollégák is normálisnak tűnnek. Remélem, jól döntöttem, végül is több lehetőség közül szúrtam ki ezt a helyet. Már csak azt remélem, hogy nem kell több embernek elmagyaráznom, hogy nem vagyok mozgássérült, egyszerűen csak annyira fáj a hátam, hogy nem tudok rendesen rálépni a jobb lábamra. Bár, most tekertem egy órácskát a kerékpáron, hátha ez nyújt egy kicsit. Most pedig nekiülök fusizni. Flash. Mert az jó nekem 🙂
