Valahogy nem éreztem szükségességét, hogy jogsim legyen. Jól elvoltam én a tömegközlekedéssel meg a taxival. 23 éves voltam, és a melóhoz nagyon kellett volna. Egye fene, beiratkoztam. 2000 őszét írjuk éppen, Debrecenben.
Az elméleti oktatás könnyen lement, főleg, hogy egy kedves kolleginával közösen kezdtük, volt ismerős. Vizsga elsőre, jöhetett a vezetés. Lajos, az iskola vezetője szólt, hogy ha nem jelent gondot, egy hölgy lesz az oktatóm. Miért is ne?
Kora reggel, meló előtt találkoztunk először. Eljött értem a lakáshoz. Én már idő előtt lent vártam, tudtam, hogy egy fehér Suzukit kell figyeljek. Megérkezett az autó, és egy végtelenül törékeny, kedves mosolyú nő ült benne. Bemutatkoztunk, beültem mellé, elindultunk a temető felé (igen, az az egyik legnyugodtabb környék Debrecenben :D). A kocsiban üvöltött a Uniqe új albuma. Egyből szimpatikus volt 🙂
A temető előtt cseréltünk. Semmi rutinpálya, semmi ismerkedés, beültem a vezetőülésbe, és én mentem körbe. Megálltunk. Közölte, hogy nem hiszi el, hogy még sosem vezettem, és azonnal kivitt a forgalomba. A rutinpályán csak a vizsga előtti napon voltam, hogy legalább tudjam, merre van.
Rengeteget beszélgettünk. Akkor egyedülálló anyuka volt, egy kislánnyal, de épp az oktatásom alatt találkozott a mostani párjával (oktató hol fusson össze a pasival : igen, egy balesetben :D). Közös téma volt bőven, és mondhatom, jó barátok lettünk. A sikeres vizsga után is tartottuk a kapcsolatot, segített bármikor kértem, hívhattuk egymást telefonon akár éjszaka is, össze is jártunk sokáig.
Aztán ugye eljöttem. Azt hittem 250 km nem a világ vége, hiszen az elköltözésem előtti időszakban többször be is bizonyítottam magamnak, hogy akár odavissza egy éjszaka alatt sem vészes.
Tévedtem. 250 km nagyon sok. Tudom, hogy főként az én hibám. Az én oktatóm az az egyik, aki hiányzik. Az egyik legfontosabb arc, régről.
