1977-ben, születésem idején három szobrot kapott egy boxolóról szóló film az Oscaron. Ez volt a Rocky, Stallone klasszikus eposza. 1981-ben csúnyán nézett az akadémia Martin Scorsese-re, hogy egy hasonló, egyszerű bunyós figuráját viszi vászonra. A Dühöngő bika aztán odacsapott, de rendesen.
Jake La Motta (Robert De Niro) tehetséges, de túlságosan keményfejű bronxi srác, aki a bunyóban találja meg élete értelmét. Testvére, Joey (Joe Pesci) egyben a menedzsere is. A ringben kapja a Dühögő Bika nevet, kíméletlen harcmodorával és akaraterejével megsemmisítette ellenfeleit. Házas ember, bár nem kifejezetten úri modora miatt nem élt boldog életet, amikor is megismerkedik egy strandon Vickie-vel (Cathy Moriarty), a környék rosszfiúi által is körberajongott fiatal szőkével. Azonnal elvarázsolja a lány szépsége, hamarosan már együtt is élnek, Jake többször is megküzd egyik legnagyobb ellenfelével, Sugar Ray Robinsonnal, aztán 1949-ben eljön a nagy lehetőség, és megküzdhet Marcel Cerdannal a középsúlyú világbajnoki övért.
Önéletrajzi film, a lehető legnaturálisabb kiadásban. La Motta nem csak a ringben volt dühöngő bika, a magánéletében is híres volt kirohanásairól, és arról, hogy a lehető legegyszerűbben, nem egyszer erőszakkal intézte el az ügyeit. Egyszerűségében talán az volt a leginkább becsülni való, hogy mindezt felvállalta, és nem akart többnek látszani annál, mint ami valójában volt : egy bronxi suttyó, aki istenáldotta tehetség volt a ringben, de túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a sikereit. La Motta 1970-ben adott ki egy önéletrajzi kötetet, ennek alapján csinálta meg a filmet Martin Scorsese. Ekkor már több nagysikerű filmen volt túl Robert De Niroval, ezúttal is rá esett a választása. Ahogy mindenki elmondja a filmmel kapcsolatban : akkoriban, amikor a Raging Bull forgott, a method-acting még nem volt túlságosan elfogadott dolog, azonban De Niro olyat tett, amit előtte még soha : a film végén, amikor a lecsúszott La Mottát láthatjuk – közel 30 kilóval volt nehezebb, mint a forgatás elején. Több hónapot Párizsban töltött, és gyakorlatilag hízókúrázott. Hogy a bunyós jelenetek is tökéletesek legyenek, boxolni tanult, maga La Motta edzette a filmre. Marti tökéletesen alkotta meg a 40-es, 50-es évek Amerikájának képét, a fekete-fehér hatalmasat üt – a környék átérzésével nem volt gondja De Nironak, maga is Kis Itáliában nőtt fel. Ekkorra már volt egy legjobb mellékszereplő Oscarja, a Dühöngő bika meghozta Neki a legjobb főszereplő díját is, amit fájdalom, azóta sem tudott megismételni. Joe Pesci ebben a filmben dolgozott először De Niroval, jó barátok lettek, később több közös mozit is csináltak. Bár jelölték a legjobb mellékszereplő díjára, azt csak az 1991-ben Nagymenők hozta meg neki (persze Marti és Robert közreműködésével). Nagyszerű Joey szerepében.
Persze lehet párhuzamokat vonni a Rockyval, de (annak ellenére, hogy azt is imádom) teljesen felesleges. A Dühöngő bika más kategória, egy olyan dráma, ami hihetetlenül nyomasztó. La Motta a legkevésbé sem szimpatikus figura, még annak ellenére sem, hogy tudjuk, alapvetően nem rossz ember – mégsem tudunk azonosulni a tetteivel. Kisember, mint Balboa, de igazándiból nehezünkre esik szurkolni Neki, miután látjuk, hogyan bánik szeretteivel, és nem utolsósorban saját magával – bár nem maradt örök ígéret, hiszen felért a csúcsra, és egy ideig ott is tudott maradni – a sikerrel nem tudott mit kezdeni. Erőt viszont meríthetünk a karakteréből, hiszen akkor sem adja fel, amikor már bunyós karrierjének vége, a családja elhagyja, standup komikusként próbálkozik – mert ekkor is csak egy dolog élteti, a jelszó, amivel a meccsek előtt is hergelte magát : győzni kell!
A 80-as évek egyik legmeghatározóbb filmje, és ezért sem kapott Marti Oscart. Hiába, akkoriban nem szerette őt az akadémia, de végül is kit érdekel ez, ha ilyen mozikat tett a vászonra, és remélhetőleg fog is még. Igazi klasszikus, kötelező darab!
