Kezdő futó koromban (mondjuk ez egy vicces meghatározás, még most is ugyanott vagyok kb. mint ahonnan indultam) – szóval amikor kicsit több időt kezdtem el a futással foglalkozni, természetesen én is körbenéztem a közösségi médiában, és próbáltam infókat begyűjteni, inspirálódni. Őszintén megvallva, elég rossz tapasztalatokkal és egy adag keserűséggel szálltam ki idővel az összes ilyen csoportból – azt éreztem, nemhogy igazi segítséget nem kaptam, de még az önértékelésem is megfeneklett rendesen, látva, hogy mindenki szuper, és tolja az iszonyat távokat, űridőkkel, naponta kétszer is akár, és közben csak mosoly, és boldogság, és semmi nehézség. Belesétálni egy távba? Ugyan már, ne legyél papírkutya….
Persze, ezek a csoportok is javarészt ugyanúgy működnek, mint a social media összes más szeglete, és a futók is (tisztelet a kivételnek) csak a tökéletest mutatják. Tényleg nagyon kevés igazán őszinte emberrel találkoztam eleinte, és nagyon hálás vagyok az azóta megismert arcoknak, akik számomra hitelesek, és azt képviselik ebből a világból, ami igazándiból lefedi a valóságot. Mára szépen ki is töröltem a mindig ezer foggal mosolygó, naponta edző, mindig tisztán és egészségesen étkező, tökéletes élettel és párkapcsolattal rendelkező embereket – és nem azért, mert irigykednék, egyszerűen csak nem tartom hitelesnek őket. Jó néhányukkal találkoztam személyesen is, volt, akivel futottam is együtt, és láttam, hogy az Insta-Facebook karrierjük, eredményeik, messze nem követik le azt, amit aztán le tudtak tenni az asztalra, bocsánat, aszfaltra. Mielőtt meg nekem támadna bárki is – ismerek olyan futókat, akiknek tényleg ilyen az életük – csak sokkal kevesebbet, mint amennyit “láttam” is. Belesétálni egy távba? Ugyan már, itt mindenki ultrafutó lesz lassan már.
Jó, értem én, a nehézségeket, a gyengeséget megmutatni a mai világban rohadtul nem menő. Felvállalni azt, hogy valami nem sikerült – bolond vagy, hogy lehetsz ennyire lúzer? Magunkat hajszoljuk bele hülyeségekbe, ezt tapasztaltam a saját bőrömön is, így, hogy közeledik az év vége, és igazándiból lassan vége a futószezonnak is, magam is összegeztem, és tényleg csináltam pár olyan dolgot, amit nagyon nem kellett volna. Abszolút igaz, hogy túlvállaltam a dolgot, és nem figyeltem eléggé oda az edzésekre, a fejlődésre – meg is látszik a mostani állapotomon. Legutóbb a Kolonics váltófutáson indultam váltóban félmaratoni távon, 8 km, ennyit sokszor futottam már, mégis megszenvedtem. Az időm végül nem lett tragikus, de az érzés közben nagyon is az volt. Nem is fizikailag, inkább lelkileg – szembesülni azzal, hogy ez az egész szarság, amin átmentem, gyakorlatilag visszalőtt a startvonalra – eléggé megterhelő. Belesétáltam a távba? Igen, többször is.
Mielőtt azonban azt hinnéd, kedves olvasó, hogy csak panaszkodni, meg negatív hangokat megütő posztot akartam összerakni, tévedsz. Igyekszem ezekből is tanulni. Igyekszem úgy bemutatni Neked ezt az egész utazást, amiben most részt veszek, hogy az őszinte legyen, és igenis tudd, vannak olyan pillanatok, amikor nem tudsz mosolyogni egy futás után, még akkor sem, ha kell a fotó az Instára. Elkezdtem most egy komolyabb alapozást, tényleg az alapoktól (gyakorlatilag többet sétálok, mint futok) – meglátjuk, hogy milyen eredményeket hoz. Ezt tudom Neked is tanácsolni: ne hasonlítgasd magad másokhoz, ne idióta elvárásoknak akarj megfelelni – még akkor se, ha azokat az elvárásokat Te magad állítottad fel. Belesétálsz a távba? Ki a francot érdekel? Már belekezdtél, ebből csak jól jöhetsz ki.
