Egy film, amiről nagyon nehéz írni. Ezért nem is próbálom meg egy gondolatsorban összefoglalni, inkább egy érdekes kisértletet teszek. Vettem rá jegyet, és most három néző szemszögéből megpróbálom leírni, mit is láttam.
Az „átlagnéző”
Első alanyunk egy külföldi mozinéző, aki kb. semmit nem tud a magyar történelemről, március 15-ről, és a jelenlegi helyzetről sem, nem ismeri a film elkészülésének hátterét. A mozihoz sem ért annyira, egyszerűen csak szeret kikapcsolódni, és kíváncsi, milyen lehet a valaha készült legrágább magyar film. A látványvilággal nincs is gond, azon látszik, hogy tényleg költöttek rá. Szépen van fényképezve, az operatőri munka rendben van, filmnek néz ki, akár egy hollywoodi produkcióval összehasonlítva is. Jól is indul, kapunk egy kicsit wish-es Sparrow kapitányt az elején, egy csapat vicces fiút, akikből aztán hirtelen kibújik a forradalmár, és a maguk csetlő-botló módján megpróbálnak elindítani valami változást. Aztán jön az első katartikus fordulat, a főszereplőnek kikiálltott Petőfi elszaval egy verset egy kávéházban, és innentől megállás nélkül dől ránk a pátoszos, önmagát ismételgető szakaszok sokasága. A srácok vonulnak, beszélnek, megint vonulnak, megint beszélnek, egyre többen lesznek, aztán megint beszélnek és megint vonulnak.
Ezt a szép lassan unalomba forduló cselekményt időnként megszakítják egy kis akcióval, a főgonosz áruló mindenképpen meg akarja őket akadályozni, de a főhős kedvese amolyan reformkori akcióhősként szembeszáll mindenkivel, hogy a háttérből segítse Petőfit. Közben persze a srácok tovább vonulnak és beszélnek. Senkiről nem tudunk meg kb. semmit, a sztori sem teljesen tiszta, a párbeszédek kissé bugyuták, a zene folyamatosan szól, néhol már zavaró is, és kicsit hosszú is lesz a végére. Alanyunk a két óra után úgy indul haza a moziból, hogy nem lett több fogalma a magyar történelem egyik legfontosabb eseményéről, de annyira nem is fájt neki. Igazándiból a Most vagy soha számára egy olyan film, amibe ha hétvégén, ebéd utáni szieszta között beleszalad valamelyik kereskedelmi csatornán, lehet, nem kapcsol el.
A „történész”
Második alanyunk nem kifejezetten nagy mozirajongó, viszont képben van a magyar történelem eme fontos eseményével, és azt hallotta, hogy a Most vagy soha az új nemzeti minimum, szóval ezzel az elvárással ül be a filmre. Nos, ez az elemzés rövid lesz, mert a néző az első 10 percben kap három olyan orbitális pofont a történelmi hűség oltárán, hogy innentől kezdve el is engedi. Igaz, a mozi azzal indult, hogy „ahogy történt, és ahogy történhetett volna” – nos, számára nagyon hamar kiderül, melyik része igaz ennek a mondatnak. Tényleg nem akarok belemenni a részletekbe, de töri szakot végzettként annyit szeretnék javasolni azon kedves diákoknak, akiknek kötelezővé tették megnézni a filmet, hogy ne ebből készüljenek fel a március 15-ről szóló érettségi tételre.
A „kritikus”
Harmadik alanyunk inkább filmes szempontból próbálta meghatározni, milyen alkotás is lett a Most vagy soha. Nem tanult kritikus, csak túl van több ezer vetítésen, lassan 30 éve szerelmese a nagy vászonnak, még ha mostanában nem is volt aktív ezen a területen. Tisztában van elkészültjének visszásságaival, a mai magyar filmgyártás helyzetével. Nem vádolható azzal, hogy a jelenlegi kurzus rajongója, de a mozi területén mindig is igyekezett nem elfogult lenni. Megpróbálta szeretni a filmet, de pontosan azt kapta, amit várt.
Adott egy alaptörténet, ami egyszerűen nem hordoz magában annyit, hogy egy film készüljön belőle. Március 15 hatalmas dolog a nemzet történetében, de valljuk be őszintén, mivel Petőfiék kb. semmi ellenállásba nem ütköztek, és tényleg elsőre összejött nekik az, amit terveztek, ezt a napot izgalmas filmmé varázsolni nem egyszerű. Tudták ezt az alkotók is, ezért kerültek bele fiktív szálak, komoly történelmi ferdítések, de volt egy céljuk is. A magyarságtudat erősítése. Hisz az adott kurzusnak ez az egyik fő mondanivalója – és nincs is ezzel semmi gond.
A turbómagyarsággal viszont már igen. A szájbarágással szintén. Annyira ráerősítenek a zenével, a vágással, lassításokkal arra, hogy hol „kell” meghatódnod, és nagyon hazafinak érezned magad, hogy néha már vártam, megjelenik narrátorként Kálmán feje a sarokban és int, hogy „tessék, most kell elővenni a zsepit”. Pont ez az erőltetett nyomulás veszi el annak a lehetőségét, hogy igazán magáévá tudja tenni az ember az érzést.
Maguk a forgatókönyvírók sem tudták eldönteni, a valóságot vagy a fikciót erőltessék jobban, ezért hatalmas katyvasz lett az egész. Sikerült mindezekhez rettenetesen bugyuta párbeszédeket írni, amivel láthatóan küzdenek a színészek is, és talán ezért tűnhet akár a főszerepben játszó Berettyán Nándor is béna kacsának időnként. Minden szereplőnek roppant egysíkú a karaktere, de a reformkori magyar Avengers valahogy mégsem működik, pedig az első Pilvaxos jelenet kifejezetten bíztató volt. Mosolygó Sára meg kapott egy akcióhősnő szerepet, akinek takarítania kell a gonoszokat, amíg férjura éppen egy vértelen forradalmat vezet. A szerepe ennyi: szeretni és védeni az emberét. Sokkal többet érdemelt volna a karaktere. Irónikus módon pont a teljesen fikciós szál, Farkasch és társainak története a legérdekesebb, köszönhetően Horváth Lajos Ottó játékának.
A rendezésen szintén érződik, hogy olyan, mint egy kisgyerek végtelen mély zsebekkel a cukorka boltban – mindenbe belekap, koncepció nélkül rohangál polctól polcig, mindenhonnan leveszi a legjobb falatokat, de a végén durván megfekszi a gyomrát a sok édesség. Lóth Balázs is megnézett kb. minden kosztümös filmet az utóbbi 10 évből, és mindenhonnan megpróbálta a leghatásosabb dolgokat összeszedni, de a koncepciótlanság miatt aztán ez mégsem áll össze egy jó filmmé.
Milyen lett a Most vagy soha? Azt hiszem, a filmet a magasba emelők és a sárba taposók is túloznak. Nem fogom senkinek sem azt mondani, hogy ne nézze meg, de azt, hogy ez a nemzeti minimum, és hogy ezt mindenkinek látnia kell, hogy ez a magyarság alapja, legalább akkora túlzás állítani, mint azt, hogy egy nézhetetlen fos. Ahogy az első nézőtípus megállapította: a vasárnapi rántott hús útáni kómában meg lehet nézni, nem fog fájni, de másnap reggel már nem is fogsz rá emlékezni. Én személy szerint több helyen untam.
Ismerve a film költségvetését, ha mondjuk a feléből/negyedéből készül, és a maradékból támogatnak még 2-3 másik mozit, olyanokét, akik már elértek valamit a filmkészítésben, azt mondanám, legyen. Így viszont csak egy nagyon drága szórakozása lett pár, a tűzhöz közel álló arcnak.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Petőfiéknek tetszene a Most vagy soha – és ez talán a legnagyobb hibája.
